Európa végén, a Nordkappon

Utolsó reggelünket töltöttük Finnországban. A szállásunkon reggelit is kaptunk. A finn hölgy, aki előkészítette nekünk, nagyon kedves volt, sokat beszélgettünk vele. Megtudtuk, hogy már van esélyünk rá, hogy lássuk az északi fényt, ő már pár napja látta is, kicsit délebbre, de ahhoz tiszta éjszakát kell kifogni. Augusztus közepén kezdődik a szezon és a nap geomágneses aktivitásán múlik, hogy látható-e a fényjelenség. A mi esélyeinket rontotta egyrészt, hogy felhős volt az ég, és nem nagyon mutatott javulást az időjárás, másrészről pedig még mindig nagyon sokáig volt világos, fenn kellett volna maradnunk hajnal 2-ig legalább. Itt a finn-norvég határon még 11-kor sem volt teljesen sötét. Tehát az északi fény-nézésbe még nem éltük bele magunkat. Viszont megnyugtatott minket azzal kapcsolatban, hogy a medvéktől sem kell tartanunk. Ő nem helyi lakos, de van olyan helyi ismerőse, aki 60 év alatt egyszer látott medvét, még gyerekkorában. Szerencsére félnek az embertől. Bár kétlem, hogy jobban, mint mi tőlük. Mindenesetre nekünk medveijesztő csörgőnk is van, tehát tényleg kevés az esélyünk, hogy maciba fussunk bele az erdőben. 

Csomagolás után még gyönyörködtünk a kilátásban. A határt a két ország között itt egy folyó is jelzi, és a ház, ahol megszálltunk, ebben a folyóvölgyben található, kilátással a folyóra és Norvégiára.

Nem sikerült időben elindulnunk, de mivel Finnország és a Balti államok másik időzónában vannak, nyertünk útközben egy órát. Norvégiában hamar elkezdett változni a táj. Az első amit észrevettünk, hogy keskenyebb lett az út, majd, hogy újra fehér lett a KRESZ-táblák alapszíne. Aztán elkezdett az addigi dimbes-dombos táj is átalakulni. Egyre több magas hegyet láttunk, tetejükün pedig még havat.

Közel 100 kilométer után elértük az első fjordot is, amit utunk során láttunk. Ez volt a Porsanger-fjord, ennek a nyugati oldalán kellett végigautóznunk, hogy elérjük a Nordkappot, amit Európa végének mondanak. Bár ez nem teljesen igaz, hiszen a Nordkapp egy kis szigeten található, Mageroyán, nem a kontinentális Európán. Ha csak a kontinensen nézzük, akkor a nem messze fekvő, szintén Norvégiában található, Nordkinn-fokra kellene eljutni Európa legészakibb pontjára, de ide nem vezet autóút, és a Nordkapp 307 méteres függőleges sziklafala látványosabb is, mint a másik pont. Emellett a szigetet 1999-ben összekötötték egy víz alatti alagúttal is, az Északi-fok alagúttal, melyet 6 éven keresztül építettek, így úgymond a szárazföldhöz csatolták. Az alagút 6875 méter hosszú és legmélyebb pontja 212 méterrel van a tengerszint alatt. Félelmetes érzés keresztülautózni rajta, ködös szakaszai is vannak és hasonlóan keskeny ez is, mint általában az utak Norvégiában.

A szigeten még 50 kilométert kellett autóznunk, mire elértük az Északi fokot. Egy látogatóközpontot alakítottak itt ki, föld alatti kiállítótermekkel, ahol a Nordkapp történelméről és az évszakok változásáról lehet többet megtudni. Kávézó és szuvenírbolt is működik természetesen az épületben, kinn pedig a hely szimbólumává vált glóbusszal lehet fotózkodni, a szirt végén. 

Mi is lefotózkodtunk, utána pedig elindultunk hazafelé. Igaz még 3 hét az út innen hazáig, de már a jó irányba haladtunk. Este a Nordkapp közelében vadkempingeztünk. Hideg volt és az eső is esett szinte egész éjszaka, pedig nagyon ígéretesnek indult a helyszínválasztás egy fjord és tó között.

Vezetés: 300 km
Séta: 5417 m

Nordkapp