Egyre egzotikusabb tájakon

San Ignacio, ahová Buenos Airesből érkeztünk, egy picike falu Argentína észak-keleti csücskében, a Paraná-folyó mentén. A folyó túlpartján már Paraguay fekszik. A faluban található, 17. században épült, jezsuita misszió romjai miatt döntöttünk úgy, hogy itt is megállunk néhány napra, útban Puerto Iguazu felé. Mikor lefoglaltuk a szállást, rögtön kedves e-mailt kaptunk tőlük, amiben transzfert ajánlottak a buszmegállótól a szállásig, valamint egy kedvező árú kirándulást a paraguayi, jobb állapotban fennmaradt és nagyobb missziókhoz. Ez még az uruguayi kiruccanásunk előtt volt, és végül azért döntöttünk mindkét kirándulás mellett, mert mindkettőt olyan egyszerű volt megszervezni, és bár így mindkét országban csak egy-egy pillantás erejéig tartózkodtunk, azért mégiscsak eljutottunk ezekre a helyekre is, amik ráadásul mind Világörökségi helyszínek is.

Már mikor a buszról leszálltunk dél körül, éreztük, hogy itt még melegebb és párásabb a levegő, mint Buenos Airesben, de arra nem készültünk még fel, ami a legmelegebb órákban várt ránk egy-két óra múlva. Lepakoltunk és kis pihenés, fürdés után gondoltuk, hogy elmegyünk ebédelni. De még nem készültünk fel arra, ami kinn fogadott minket. Egyszerűen égetett a nap, forró volt a levegő, biztos volt 100 % a páratartalom. Azért mentünk rendületlenül, már éhesek voltunk, a buszos reggeli nem volt jó, ennivalót kellett szereznünk. De persze a helyi lakosok sem hülyék. Mint kiderült, dél körül szinte mindenki abbahagyja a munkát, és csak estefelé kezdenek bele újra, ha egyáltalán…Nem is lehet nekik felróni semmit, ebben a klímában nem sok mindent lehet csinálni. Egy lélekkel nem találkoztunk az utcákon, sehol semmi életnek nyoma nem volt, míg végül egy icike-picike boltot nem találtunk nyitva. Rendes ebéd helyett egyelőre jégkrémmel kellett beérnünk. De inkább megelégedtünk ennyivel és siettünk vissza a szállásra, ahol a medencében nagyon kellemesen el lehetett tölteni az időt azért, még ilyen időben is.

A medence mellett kellemes a trópusi nyár is

Esti programként ajánlották a missziónál rendezett fényjátékot, amely a jezsuiták és guarani bennszülöttek történetét meséli el. El is mentünk rá, de végül inkább a karneválra gyakorló fiatalokat figyeltük a téren, a fényjátékot pedig csak utólag az interneten néztük meg. Este egyébként egészen felpezsdült a falu. Sokan ücsörögtek kinn a házuk előtt, beszélgettek, matézgattak, kinyitott néhány árus a tereken, és pár bolt is, az egyik templomban pedig nagyon élénk mise zajlott. A téren, ahol a karneválra gyakoroltak, sokan ücsörögtek és nagyon vicces volt, hogy minden kis csoportosulás a matés termosz körül ült. Ez a környék a maté teázási szokás bölcsője és itt tényleg nagyon fontos részét képezi az emberek mindennapjainak. Mint megtudtuk, ilyenkor hidegen isszák a teát. Ez nagyon megnyugtatott, mert erről eddig nem hallottunk, hogy hidegen is lehet inni és nem értettem, miért szürcsölget mindenki 40 fokban forró teát…

Matés termosszal vonul a család

Az országnak ezen a részén egyébként teljesen mások az emberek, mint Patagóniában voltak. Már Buenos Airesben is feltűnt, hogy vidámabbak, kommunikatívabbak az emberek és ez itt is folytatódott. Úgy látszik nem csak Európában igaz, hogy a melegebb éghajlaton élő emberek nyitottabbak, közvetlenebbek. Mi sem szoktunk idegenekkel könnyedén szóba elegyedni, és ez a Patagóniaiaknak sem szokása, így már hiányzott, hogy valakivel néhány szót váltsunk, mint ahogy az amerikaiakkal néha sikerült az USÁban.

Elég laza a nyitvatartási idő San Ignacio postáján:
Nyitunk mikor jövünk, zárunk, mikor megyünk
Ha akkor jön, mikor nem vagyunk: épp nem futottunk össze....
Menjen, és jöjjön, mikor kinyitunk

Előző

Folytatás