A világ nyolcadik csodájaként emlegetett Torres del Paine Nemzeti Park

Végre elérkezett a nap, mikor megnézhettük a világ nyolcadik csodájaként is emlegetett Torres del Paine Nemzeti Parkot. Negyed 9 körül indult a buszunk és 10 után nem sokkal már a park bejáratához érkeztünk. Útközben guanakókat és nandukat láttunk megint és már messziről látszódtak a park híres sziklaképződményei, a gránitszarvak, amiknek a látványa miatt olyan népszerű ez a hely a túrázók körében. A 110 km-es útnak, amin érkeztünk, egy része még nincs egyébként leaszfaltozva sem, annak ellenére, hogy naponta 10-20 busz lép be legalább a parkba. Sokan érkeznek csak egy napra, mint mi is, de rengetegen jönnek több napra, hogy végigmenjenek a két híresebb túraútvonal közül az egyiken, vagy legalábbis megpróbálják, mert nem biztos, hogy szállást ideálisan tudtak foglalni. Az alakjukról elnevezett túraútvonalak az O és a W. Az O egy kört tesz meg a csúcsok körül 8 nap alatt, a W pedig egy 4 nap alatt bejárható cikkcakkos út, ami bemegy a csúcsok közti völgyekbe. Az egynapos túrázók szinte mind ugyanazt az útvonalat tudják csak bejárni, a Mirador Las Torres túrautat, mert oda lehet eljutni busszal. És alig páran érkeznek kocsival a parkba.

A híres szarvak

A chilei bürokráciát jellemezheti a parkba belépés nehézsége, amitől én teljesen kikészültem. Nem számít, hogy az ember csak egy napra érkezik, vagy 5 napos sátoros túrára készül, egy papírt töltetnek ki vele, amivel aztán több, mint fél órát kell sorban állni, kifizetni a horribilis árú belépőt, majd még átmenni a parkőrökhöz, azokkal lepecsételtetni a papírokat. Persze így leírva nem tűnik soknak, de elég idegölő, ha belegondol az ember, hogy csak egy napot szeretne túrázni és abból mennyi időt elvesznek az értelmetlen sorban állással. És még itt vége sem volt. Ahol kitettetek minket a buszból, onnan a legnépszerűbb túraútvonal még több kilométerre kezdődött (~7km), és ha az embernek csak egy napja van, még mindenképp busszal kell továbbmennie, különben nem ér vissza időben. Persze hiába érkezik be egymás után 5 db 40 fővel teli busz, a nemzeti parknak van egy kisbusza és egy nagybusza, amivel szállítja az embereket, úgyhogy még itt is jön a ’sorban állás’. Rendes sor nincs és a jegyvásárlás sem egyértelmű. Úgy kell vadászni a jegyárusra. Végül csak sikerült a kiindulópontra jutni, de még azért nem indulhattunk el a túrára. Még itt is ki kellett töltenünk egy papírt, ugyanazokra a kérdésekre válaszolva, mint az előző papíron. Mire ezt is kitöltöttük és végre elindulhattunk, már 11 óra is elmúlt. 

Felgyűltek a park bejáratánál a buszok és várakozó emberek

Nagyjából 8 – 9 órának írták a túrát, így azért kellemetlen volt, hogy ilyen későn tudtunk csak elindulni, mert a buszunk este 8-kor indult vissza Puerto Natalesbe. És hogy miért nem aludtunk a park közelében vagy a parkban? A szállásárak a parkban enyhén szólva túlárazottak. Min. 120 USD/fő/éj, ha egyáltalán van még szabad szoba. Hetekkel előre kell foglalni. Vagy lehet sátrazni, de ha be kellett volna vásárolnunk itt sátrat, matracot, hálózsákot, és aztán még azt is cipelhettünk volna magunkkal, azzal sem jártunk volna jobban. Ráadásul a sátorhelyeket még hamarabb lefoglalják, mint a szobákat, így azt már hónapokkal ezelőtt tudnunk kellett volna, mikor érkezünk a parkba. Így nekünk maradt a napi túra. De a leírásokat olvasgatva, arra jutottunk, hogy így is a park legszebb részét láttuk, és a fő szenzációt, tehát sokról nem maradtunk le. Legalábbis ezzel nyugtatjuk magunkat.

Szintemelkedés a túrán

A túra elég könnyedén kezdődött, sárgálló mezőkön, majd át egy patakon, aztán hirtelen megindultunk felfelé. Egy patak völgyében haladtunk, de nem a patak szintjében, hanem oldalaztunk fel a sziklafalon. Tűzött a nap, meleg volt és nagyon meredeken haladtunk fel. Mikor szerencsésen elértük a Windy Pass-t, bár majd lefújt a szél az útról, legalább jött egy kellemesebb szakasz. Itt egyébként az addig szétszóródott embertömeg egy hosszú sorrá állt össze, úgyhogy nem volt könnyű átadni magunkat a természet és a táj látványának, inkább arra figyeltünk, kit kerüljünk ki, kinek ne menjünk neki, mikor megáll fotózni, stb. Viszont még így is sikerült, nagy pirosfejű harkályt látnunk. 

Windy Pass, ahol tényleg nagyon erősen fúj a szél

Most már lefele tartottunk, a patak szintjére, ahol megint jobban szétszóródtak az emberek. Ez volt nagyjából félúton, de a legnehezebb szakasz még hátravolt, a térkép szerint. Ismét felfelé kellett kaptatnunk a hegyoldalban és megint egyre jobban összetömörültek az emberek. Az út vége felé, az utolsó fél óra alatt, ahol már sziklák között másztunk egyre feljebb, megint libasorban haladtunk. Egyre közeledtünk a csúcsok felé, már kilátszódtak a sziklák mögül és végül odaértünk a gleccsertó partjára, ahonnan teljes rálátásunk volt a gránitsziklákra. 

Libasorban haladnak felfele az emberek

Mászás közben észre sem vettük, hogy hogy lehűlt a levegő, csak az volt a feltűnő, hogy a felfelé mászók rövid ujjúban voltak, a lefelé jövők pedig kabát, kesztyű, sapkában. Aztán ahogy lepihentünk odafenn, mi is egyre több réteget vettünk magunkra, hűvös lett és nagyon fújt a szél. Viszont a nap gyönyörűen sütött és tisztán láttuk a „szarvakat”, nem takarták őket a felhők. Nagyon szép a táj az egész út során, de ha a végén nem láthattuk volna a sziklákat tisztán, úgy éreztem volna, hogy pénzkidobás és időpocséklás volt a túra és ráadásul rettentő fárasztó a semmiért. A Dél-Amerika útikönyvünk elején ezekről a csúcsokról van egy fotó, ezeket szerettem volna látni én is mindenképpen, és úgy, ahogy a könyv elején szerepelnek, nem pedig felhők mögé bújva. Így, hogy sikerült, nagyon boldogak voltunk. Végül 3 és fél óra mire felértünk. Jó tempót diktáltunk. Pedig volt olyan szakasz, ahol még azt gondoltam, hogy fel sem tudok majd menni végig, mert annyira kivoltam. Az embertömeg amúgy nem volt annyira zavaró, mint sokan írják, amúgy sem volt meglepő már, Norvégiában a Preikestolennél is ugyanez volt, meg az USA nemzeti parkjaiban is. A beléptetésnél a fejetlenség és a bürokrácia sokkal rosszabb hatással van a látogató nyugalmára.

Nem lehet betelni a sziklák, tó és gleccser látványával

Az út lefele is ugyanolyan fárasztó volt, mint felfelé és kezdett az idő is elromlani. Először egy kis hószállingózást kaptunk, aztán jöttek a felhők, majd mikor már közel voltunk a látogatóközponthoz, elkezdett szakadni az eső is. Mint kiderült, itt tényleg meg lehet tapasztalni a négy évszak időjárását egyetlen nap alatt. Volt napsütés, szél, hó, eső. Semmi nem maradt ki. A lefele utat is gyorsan tettük így meg, siettünk, hogy minél kevésbe ázzunk el. De utána én már teljesen kivoltam, a buszúton visszafele még jót pihentem, de aztán a szállásig már alig vonszoltam el magamat. Ennyire még sosem fáradtam el túrázástól.

Nyugatról jönnek a felhők

Előző

Folytatás