Érkezés Chilébe

Peru után már egyik célországunk, Chile következett, de még itt is megálltunk a hajóval kétszer, mire el kellett hagynunk a hajót. Első megállónk alig 15 km-re volt a perui határtól. Arica kikötőjében szálltunk ki. Ez a település régen Peruhoz tartozott, de a Csendes-óceáni háborúban, mikor Chile Peru és Bolívia ellen harcolt a 19. század végén, Chiléhez került. Ebben a háborúban veszítette el Bolívia is kijárását az óceánhoz. Aricának hatalmas kikötője van és sok áru, ami ide érkezik, Bolíviába megy tovább rögtön. Ők ugyanis épp emiatt a veszteségük miatt, kedvező feltételekkel használhatják a kikötőt. Arica enyhe, tavaszias klímájáról híres, és arról, hogy szinte sosem esik az eső. Az Atacama-sivatagtól nyugatra fekszik, annak szélén, és ez látszik is a tájon. Viszont a hideg, Antarktisz felől érkező Humbolt-áramlat hűti is a part menti területeket, így nincs sivatagi forróság.

Látkép Morro de Aricáról

Nagy reményekkel szálltunk le a hajóról, hisz ebben az országban heteket készültünk eltölteni, reméltük tetszeni fog. Szerencsére nem csalódtunk. Szemmel látható volt rögtön a különbség tisztaság, rendezettség tekintetében, az eddigi dél-amerikai országok és Chile között. Végülis mégis Dél-Amerika leggazdagabb, legfejlettebb országába érkeztünk. Persze azért nem kell azt gondolni, hogy nyugat-európaihoz hasonló körülmények uralkodnak az országban. Inkább az otthoni, magyarországi állapotokhoz közelítenek. Kicsit több kóbor kutyával, erősebb utcai szagokkal és sok helyen még azért kábelek rengetegével. De ismét jól esett például, hogy a zebránál átengedtek minket az úton, nem próbáltak meg elütni. Egy gonddal kevesebb, amire figyelnünk kellett.

A látszat csal, nem rossz környék Arica

Korán szálltunk le a hajóról, Chilében pedig későn kezdődik az élet, így az üres utcákon sétáltunk először, majd felmentünk a kikötő felé magasodó Morro de Aricára, mely egy 110 méteres szikla a tenger mentén. Nem szép hely, poros, puszta szikla, de jó a kilátás, és sok látványosság amúgy sincs a környéken, tehát aki ebbe a városba érkezik, valószínűleg úgyis felmegy rá. Fenn van egy hatalmas zászló és egy Krisztus-szobor, valamint egy múzeum, mely a Csendes-óceáni győztes háborúnak állít emléket. Néhány ágyú is ki van állítva a hegyen, jelképesen Peru felé néznek, emlékeztetve őket, hogy ez a terület már nem hozzájuk tartozik.

Morro de Arica ágyúi

Arica történelmét ez a háború határozta meg, és az, hogy előtte 1868-ban egy hatalmas földrengés, és az utána érkező cunami, a földig rombolta. A katasztrófa után nagy építkezésbe fogtak és így került a városba három Gustave Eiffel csapata által tervezett és előre gyártott épület is, amelyeket azóta mind védetté nyilvánítottak.

Catedral San Marcos de Arica

Mire a szikláról visszaértünk a városba, már beindult az élet itt is, ment a szokásos piacozás. Nézelődtünk egy kicsit, de hamar mennünk kellett, mert 2-kor már indult tovább a hajó Coquimbo felé.

Coquimbo egy kétszázezres város, ami nagyon kevés turisztikai attrakcióval bír. Először úgy voltunk vele, le sem szállunk a hajóról, pihenünk egy napot, de végül meggondoltuk magunkat és egy jó nagyot sétáltunk. Szerencsére a kikötő az óváros mellett van, így az közel volt és innen lehetett felmászni a 157 méter magasan felállított 96 méter magas kereszthez. Valószínűleg a világ egyik legnagyobb keresztje, amire ráadásul fel is lehet menni. A kereszténység 2000. évi jubileumára készült és 2001-ben adták át. A kereszt alatt egy templom található és erről a szintről lehet lifttel feljutni az első emeletre, ahol egy szabadtéri kilátó van, majd egy következő lifttel a második emeletre, ahol a kereszt karjaiban lyukadunk ki.

La Cruz del Tercer Milenio

Az óvárost hamar bejártuk, csak néhány nem különösebben jó állapotú koloniális épület maradt meg itt, valamint nagyon hangulatosak a városka dombjaira felfutó színes lépcsők. 

Színes lépcsők

Végül elérkezett a kényelmes utazásunk vége is, a következő kikötőben, San Antonio-ban el kellett hagynunk a hajót. Egyrészt jó is volt leszállni a hajóról, mert kezdett sok lenni már; bármilyen furcsa, de ezt is meg lehet unni, a kényelemből is elég néha. Másrészt kicsit sajnáltuk, hogy nem mehetünk tovább, mert a hajó ugyanazon az útvonalon haladt Buenos Aires felé, amerre mi is készültünk és lényegesen egyszerűbb lett volna a vele megtenni az utat. Viszont kevesebbet láttunk volna és sokkal-sokkal többe került volna az út. A Santiago és Buenos Aires közötti hajóút, hiába ugyanannyi idő, mint amit addig megtettünk, és lehet rövidebb táv, minimum kétszer annyiba került.

Előző

Folytatás