Vonattal a dzsungelen keresztül

Mikor Foz do Iguacu-ba érkeztünk, még nem tudtunk, hogy onnan hogyan és hová fogunk tovább menni. Annyi volt csak biztos, hogy február végén már Rio de Janeiro-ba fogunk érkezni, hogy még legyen időnk a március első napjaiban induló, hazafelé tartó, repülőjáratunk előtt szétnézni a városban.

Túl sokat nem akartunk bevállalni, mert már belefáradtunk az állandó helyváltoztatásba, így minden, amire lehetőség lett volna, hogy megnézzük az Iguacu és Rio közötti területen, tudtuk, hogy nem fog beleférni még a további közel 4 hétbe sem. Lemondtunk tehát az izgalmas szafariról a Pantanalban, mert semmi garancia nincs rá, hogy az ember lát tapírt vagy jaguárt, és lemondtunk Florianapolis tengerpartjairól is, mert tengerpart van elég még Rio-hoz sokkal közelebb is. Az útvonalunkat végül úgy terveztük, hogy a legegyértelműbb, legegyenesebb út legyen Rio-ig, de közben bőven legyen azért látnivaló is. Először busszal elutaztunk Curitibába, ahonnan a világ egyik legszebb útvonalán vonatoztunk át Morretesbe, egy festői kisvárosba. Innen Sao Paolo érintésével Ubatubába, majd Paratyba megyünk tovább, ahonnan már közvetlen járat visz Rio-ba.

Serra Verde Express

A buszutunk Curitibába eseménytelen volt. A busz viszont még kényelmesebb volt, mint amiket Argentínában megszoktunk. Dél körül indultunk Foz-ból és estére értünk Curitibába. Másnap vasárnap volt, így nem ültünk rögtön vonatra, mert olvastuk, hogy olyankor rengetegen utaznak rajta. Inkább a városban sétálgattunk. Curitibában is van ingyenes állatkert, azt is megnéztük, de itt főleg madarak voltak, és néhány hal, így olyan állatot nem nagyon láttunk, amit eddig ne láttunk volna már korábban valahol.

Pelikán a curitibai állatkertben

Vettünk jegyet előre a másnapi vonatra is, a Serra Verde Expressre. Mivel ez egy turistáknak szánt vonat, elég borsos árak vannak, főleg ha interneten vásárolunk jegyet (32 USD). Ott ugyanis csak a drágább osztályra lehet jegyet venni, ahol valamivel kényelmesebbek az ülések, adnak egy-egy kis palackos vizet, valami kis nasit és portugál nyelvű idegenvezető is van. Viszont helyben a fapados részlegre is befizethetünk, ahol csak az élményt kapjuk (18 USD-ért). Bár mi is kaptunk kalauzt, nem sokat értettünk abból, amit mondott, ő is csak portugálul beszélt, alig tudott angolul. Az ülések nem számítanak, mert az ember egy óra ücsörgés után úgyis feláll és hol az egyik oldalra megy a látnivaló miatt, hol a másikra. Már ha olyan szerencséje van, hogy kevesen vannak a kocsiban és lehet mozgolódni. Ha nem, akkor kitartás kell a négy órás úthoz! Bizony, hiába csak 70 km a távolság, az út vonattal több, mint 4 óra. Ezért is csak turistáknak való ez a jármű. Busszal 1-2 óra alatt el lehet jutni egyik városból a másikba. Érdekes, hogy ennyire lassan megy a vonat és mégis sok helyen, szép panorámás kilátásnál, még ez a sebesség is gyorsnak tűnt. A vonat egyébként naponta csak egyszer indul Curitibából, reggel fél 9-kor, aztán Morretesből vissza délután 3-kor.

Másnap mi időben kinn is voltunk az állomáson, de persze, ahogy mi már megszoktuk a MÁV-os vonatoknál is, ez is késett. Aki sűrűn utazik magyar vonatokon, szerintem azon lepődik meg, ha valamelyik országban egy vonat időben elindul… Az utazás elég szolidan indult, mindenki ült a helyén, ébredezett, tanulmányozta a kiosztott térképet. Aztán ahogy egyre telt az idő, fogyott a sör az utastársak körében, úgy oldódott a hangulat. Ha nem ilyen korai órákban utaztunk volna, valószínűleg bulivonattá alakult volna a kocsi a 4 órányi utazás alatt. Mi csak lestünk mennyi sört tudnak eltüntetni a turistáskodó brazilok. Itt már nem a mate tea fogyasztása volt a divat, mint az argentinoknál.

A vonat útvonala

Az út egyébként gyönyörű volt, onnantól, mikor beértünk a dzsungelbe. A vonat Curitibából, közel 1000 méterről érkezik Morretesbe, majdnem tengerszintre. Először az erdőben kanyarogtunk, aztán patak, vízesés felett keltünk át, majd egész hosszan egy sziklafal oldalában haladtunk egy viadukton. A síneket 1880-ban kezdték el építeni, és 5 év alatt fejezték be, pedig sokan nem is gondolták volna, hogy sikeres lesz a projekt. Nagyon nehéz terepen kellett végigvezetni a síneket, de nagy szükség volt rá, mert így tudták a felföldekről Paranagua kikötőjébe szállítani a gabonát. Korábban a turistavonat is Paranaguáig járt, de néhány éve már csak Morretesig megy. A vonat Morretesig az Atlanti-parti szubtrópusi esőerdőben halad, igazán buja, dús környezetben. De jöjjön egy videó, az beszédesebb minden szónál.

Előző

Folytatás