Néhány nap Morretesben, a dzsungel szélén

A legtöbb turista Morretesben csak fél napot tölt. Leszáll a vonatról, körbesétál a festői kis városban, aztán visszabuszozik Curitibába. Mi arra számítottunk, hogy tudunk majd túrázni a hegyekben, ezért úgy terveztük, hogy néhány éjszakát itt maradunk. Naivan azt gondoltuk, hogy itt közel az óceánhoz, a hegyekben, már az idő is enyhébb lesz, nem pedig párás és forró. Még a szállásunkat is úgy foglaltuk, hogy nem figyeltük, van-e benne légkondi. Persze nem volt szerencsénk. Kánikula fogadott minket, a szobánk pedig egy konténerházban volt, így meg lehetett benne gyulladni. Csak egy kis ventilátor járt hozzá, de az semmit nem ért. Állandóan nyitva kellett hagyni az ajtót, ablakot, de mivel már a dzsungel közelében voltunk, ez azzal járt, hogy mindenféle állatok jöttek be a szobába. Lepkék, bogarak, gyíkok. Éjszaka pedig a padláson vagy tetőn mocorgott egyfolytában valami állat. A szállásadó azt próbálta elhitetni velünk, hogy madarak fészkeltek oda, de sikerült félig-meddig kihallgatni egy portugál nyelven folyó beszélgetést, abból azt szűrtük ki, hogy inkább patkányok vagy oposszumok költöztek be a ház felé és épp azon tanakodtak, hogy kellene őket kilakoltatni onnan.

Kellemes sétákat lehet tenni Morretesben a folyóparton

Sajnos, az, hogy a turisták többsége nem maradt a városkában estére, azt jelentette, hogy délután 4 óra után nem volt már nagy élet az utcákon és alig lehetett találni étkezési lehetőséget, minden bezárt. Azt vettük észre, hogy minden nap egy másik étterem marad nyitva estig, csak tudja az ember, hogy aznap melyik a soros.

Hangulatosak a macskaköves kis utcák is

Morretes egyébként egy 18ezres kisváros, melyen keresztülfolyik a Nhundiaquara folyó. Megmaradt pár macskaköves kis utcácskája, néhány koloniális épület és régi hidak. Kellemesen lehet sétálgatni a folyóparton, az árnyas fák alatt, de igyekezzünk, ha közelít a vihar. Minket kétszer is olyan zuhé kapott el, hogy bőrig áztunk.

A Nhundiaquara folyó partján - a folyó neve guarani nyelven horgászó helyet jelent

Azért az időjárási körülmények ellenére is megpróbáltunk túrázni a környező hegyekben. Egyik nap elbuszoztunk Porto de Cimába, 7-8 km-re Morretestől, ahonnan a Caminho do Itupava történelmi turistaút indul. Mielőtt megépítették a vasútvonalat, ez az út kötötte össze Curitibát a tengerparttal. Porto de Cimán és Morretesen keresztül, Antonináig ért az útvonal, melyet rabszolgák építettek ki kövekből. Ezen az úton szállították a fennsíkról a gabonát a kikötőbe. Ma már a Porto de Cima és Antonina közötti szakaszból alig maradt meg egy-egy helyen valami, de a Curitiba és Porto de Cima közötti szakasz kedvelt túrázó hely. Bár erről nem sok minden árulkodott, mikor mi leszálltunk a buszról.

Társaságot kaptunk a sétára

A főút mellett pár étkezde áll, de minden be volt zárva, nem láttunk embereket, csak néhány kutya szaladgált a környéken.  Ők utána sokáig el sem szakadtak tőlünk, követtek minket az úton. Térkép alapján kikövetkeztettük, hogy annak ellenére, hogy semmi nem jelzi, jó helyen vagyunk, innen indul az út. Nagyjából 5 km-t sétáltunk a folyó melletti úton, dzsungelre emlékeztető környezetben, de nyaralók és tanyák között, mikor elértük az igazi turistaút kezdetét és a nemzeti park határát. Mivel már így is nagyon sokat jöttünk, és még vissza is kellett menni ugyanazon az úton, úgy gondoltuk, csak egy közelebbi vízesésig megyünk majd el. Az út elején egy látogatóközpont is áll, odamentünk megérdeklődni, kell-e belépőt venni, van-e térkép, de az ott ücsörgő, angolul nem nagyon beszélő dolgozó, csak annyit tudott mondani, hogy nem mehetünk be, mert zárva van a park, majd egy A4-es papírt mutogatott az ajtón. Kiderült, hogy sárgalázzal fertőzött szúnyogok miatt az egész park le van zárva és nem tudunk egy tapodtat sem tovább menni. Hiába volt sárgaláz elleni védőoltásunk, csak a kutatók mehetnek be a parkba.

A túraút elejéig jutottunk

Nem volt más választásunk, visszamentünk a városkába ugyanazon az úton. A kutyák még mindig rendületlenül követtek minket. A főtéren álló pékségben vettünk magunknak uzsonnát és próbáltuk megérdeklődni a buszmenetrendet, de átküldtek minket a szomszédos boltba. Ott az eladó legalább tudott segíteni, kiderült, hogy még két óra van a busz indulásáig. Először úgy gondoltuk, pihenünk egy kicsit legalább, de csak nem tudtunk nyugton maradni és a térképet tanulmányozva kiderült, hogy egy földúton, 6-7 km sétával vissza tudunk jutni Morretesbe is. Kis megfontolás után, az uzsonnával a pocakunkban, jó ötletnek tűnt még pár km-t sétálni. Végre jó idő volt, nem 30 fok, nem tűzött a nap és csak néha csepegett az eső. Épp ideális a túrázáshoz.

Sok helyen még macskaköves út emlékeztet a régi áruszállító útvonalra

Először megint házak között haladtunk, majd egész erdősre váltott a környezet, már vártam, hogy kicsörtet a fák közül egy ijedt tapír, de nem sokkal később sajnos ismét házak között találtuk magunkat. Láttuk a térképen, hogy majd egy folyó vagy patak keresztezi az utunkat, és csak reméltük, hogy vezet majd át rajta híd. Úgy félúton járhattunk, mikor kereszteztünk is egy kis patakot. Teljesen megnyugodtunk, hogy ez volt a víz, amit a térkép mutatott, eszünkbe sem jutott más, így mikor 5 perc múlva egy 10-15 méter széles folyó partján találtuk magunkat, nagyon meglepődtünk. Aztán nagyon mérgesek voltunk, hogy hiába keresünk bárhol a környéken, nem találunk egy hidat vagy gázlót. Már félúton jártunk, de kénytelenek voltunk visszafordulni. Közben kezdtük kifutni az időből is, hogy elérjük a buszt, így haladósabbra kellett venni az iramot. Ekkor ért mellénk egy kisautó egy idősebb házaspárral és bár nem stoppoltunk, nagyon rendesek voltak, megálltak és felajánlották, hogy bevisznek minket a faluba. Sajnos nem értettek sem spanyolul, sem angolul, így hiába mondtuk nekik, hogy túrázni voltunk, ők csak ragaszkodtak hozzá, hogy biztos valami hippifélék vagyunk, azért kóborlunk gyalog kinn a földutakon. Végül annyira megértettük egymást, hogy kiderült, ők is, és mi is Morretesbe megyünk, így a buszra sem kellett várnunk, visszavittek minket a kiindulási pontunkra.

Igazi esőerdei növények

Több túrát meg sem próbáltunk ezek után a hegyekben. Egyik nap még elindultunk azon az úton, ahonnan meg kellett volna érkeznünk Porto de Cima felől Morretesbe, de a folyó ezen oldalán csak mezők voltak, és nem volt dzsungel-hangulat egyáltalán, másik nap pedig Antoninába buszoztunk át, ahol azt hittük majd strandolhatunk, de itt nincs szép partszakasz, eléggé elhagyatott benyomást kelt az egész település és az öböl is, ami pedig korábban mozgalmas kikötő lehetett.

Antonina öble

Előző

Folytatás