Capo Vaticano

Hiába a tegnapi 22 km, még ma reggel is volt kedvünk a reggelt egy kis tengerparti kocogással és tornával indítani. Bár a tegnapinál már rövidebb távot teljesítettünk. A reggeli jobban esett viszont kis mozgás után. A mai tervünk szerint Capo Vaticanoba készültünk, ahol egy világítótorony áll és a parti sziklákról is nagyon meggyőző képeket találtunk az interneten. Csak 12.44-kor volt vonat Rosano irányába, amerre a mi célállomásunk, Ricadi is található. Először meg akartuk várni ezt az időpontot Tropeában, de aztán a szép napsütéses idő sétára csábított minket már korábban és úgy gondoltuk, hogy elsétálunk a következő vasúti megállóig Santa Domenicába, ami csak 4 km volt.  A tengerparthoz közel vitt az út, sütött a nap és időben a vasútállomásra értünk, így jó ötletnek tűnt. A vonat is időben megérkezett a vasútállomásra, viszont itt jött a problémánk. Az állomáson nem volt jegyvételi lehetőség, de gondoltuk, hogy ebben az esetben, mint otthon is, meg lehet vásárolni a jegyet a kalauztól probléma nélkül. Ám ez Olaszországban nem így működik. Rögtön 5 eurós bírságot szabott volna ki a kalauz, aki még arra sem volt képes, hogy elmagyarázza, hogyan lehet akkor ilyen helyen jegyet vásárolni normál áron. Angolul csak annyit tudott, hogy „5 euró bírság”, ezt ismételgette, ráadásul még goromba is volt, így azzal a lendülettel, amivel felszálltunk, le is szálltunk a vonatról még indulás előtt. Már csak 7,5 km volt hátra Capo Vaticanoig, mi az nekünk, gondoltuk. Csak fel kellett előtte tankolnunk magunkat. Úgy tűnt, ahogy keresztülmentünk a kis Santa Domenicán, hogy egész nagy élet van a központban, így biztosak voltunk benne, hogy tudunk enni végre egy jó spagettit, vagy hasonló ízletes olasz fogást, ami nem pizza. Ebben viszont ismét csalódnunk kellett, mert minden valamire való étterem zárva volt. Csak a bárok, kávézók voltak nyitva, így végül egy-egy szendviccsel kellett beérnünk. Még ha focaccia vagy panadina is a szendvics neve, nekünk az csak szendvics, de kénytelenek voltunk ezzel nekiindulni az útnak.

A gyenge kis ebédünk után bele is vágtunk a közel 8 km-es útba. Nagyrészt forgalmas út mellett mentünk, kivéve az utolsó 3 km-en, de mégsem állt meg senki, hogy elvigyen minket egy darabon. Ennek ellenére is egész időben a világítótoronyhoz értünk, amiről viszont kiderült, hogy nincs nyitva a nagyközönség számára, mert katonai bázis működik benne. Szerencsére azért volt egy kilátópont a világítótorony alatt és innen pedig egy kis ösvény indult le a tengerpartra. Nem jelölte a térképünk és nem volt jelzés, de azért elindultunk lefelé rajta. Gyanús volt, hogy már az elején össze voltak törve a korlátok, de a gyönyörű tengerpartok ellenére már annyi elhanyagolt, koszos helyet láttunk eddig is, hogy nem lepődtünk meg rajta. Aztán viszont nagyobb kőomlások is próbálták utunkat állni, valószínűleg emiatt nem jelölik a kis ösvényt a hegyoldalban sehol. Azért biztonságban lejutottunk a partra, majd egyik kis öbölből a másikba kellett átmásznunk a sziklás hegyoldalban, hogy egy olyan nagyobb öbölbe jussunk, ahonnan már vezetett felfelé is út, vissza a városba.

Kilátás a világítoronytól. Innen már az Etna is látszik

Sajnos pihenni nem volt időnk a parton és hosszabban nézelődni sem, pedig közeledett a naplemente, szép színekben úszott a horizont, de mennünk kellett, mert visszafelé már mindenképpen vonatozni akartunk. Természetesen ezen a vasútállomáson sem volt jegyautomata, de most legalább már tudtuk előre, hogy mivel jár ez, így megpróbáltuk az internetes jegyvásárlást és bíztunk benne, hogy már az olaszországi MÁV is tart ott, hogy telefonon is be lehet mutatni a jegyet és nem kell kinyomtatni. Ez végül nem derült ki, mert nem jött a kalauz, de annak nagyon örültünk, hogy a 9 km-es utat most nem órák alatt tettük meg, hanem 10 perc alatt.

Péntek este lévén reménykedtünk még benne, hogy Tropeában nyitva lesz végre egy étterem, ahol tudunk tésztát enni, de negyed óra séta alatt sem találtunk ilyen helyet, így elmaradt a vacsora, boltban vettünk sajtot, sonkát és este magunknak csináltuk a szendvicset. 

Az út végére már tényleg nagyon megéheztünk