Ugrás a fő tartalomra

Capo Vaticano

Hiába a tegnapi 22 km, még ma reggel is volt kedvünk a reggelt egy kis tengerparti kocogással és tornával indítani. Bár a tegnapinál már rövidebb távot teljesítettünk. A reggeli jobban esett viszont kis mozgás után. A mai tervünk szerint Capo Vaticanoba készültünk, ahol egy világítótorony áll és a parti sziklákról is nagyon meggyőző képeket találtunk az interneten. Csak 12.44-kor volt vonat Rosano irányába, amerre a mi célállomásunk, Ricadi is található. Először meg akartuk várni ezt az időpontot Tropeában, de aztán a szép napsütéses idő sétára csábított minket már korábban és úgy gondoltuk, hogy elsétálunk a következő vasúti megállóig Santa Domenicába, ami csak 4 km volt.  A tengerparthoz közel vitt az út, sütött a nap és időben a vasútállomásra értünk, így jó ötletnek tűnt. A vonat is időben megérkezett a vasútállomásra, viszont itt jött a problémánk. Az állomáson nem volt jegyvételi lehetőség, de gondoltuk, hogy ebben az esetben, mint otthon is, meg lehet vásárolni a jegyet a kalauztól probléma nélkül. Ám ez Olaszországban nem így működik. Rögtön 5 eurós bírságot szabott volna ki a kalauz, aki még arra sem volt képes, hogy elmagyarázza, hogyan lehet akkor ilyen helyen jegyet vásárolni normál áron. Angolul csak annyit tudott, hogy „5 euró bírság”, ezt ismételgette, ráadásul még goromba is volt, így azzal a lendülettel, amivel felszálltunk, le is szálltunk a vonatról még indulás előtt. Már csak 7,5 km volt hátra Capo Vaticanoig, mi az nekünk, gondoltuk. Csak fel kellett előtte tankolnunk magunkat. Úgy tűnt, ahogy keresztülmentünk a kis Santa Domenicán, hogy egész nagy élet van a központban, így biztosak voltunk benne, hogy tudunk enni végre egy jó spagettit, vagy hasonló ízletes olasz fogást, ami nem pizza. Ebben viszont ismét csalódnunk kellett, mert minden valamire való étterem zárva volt. Csak a bárok, kávézók voltak nyitva, így végül egy-egy szendviccsel kellett beérnünk. Még ha focaccia vagy panadina is a szendvics neve, nekünk az csak szendvics, de kénytelenek voltunk ezzel nekiindulni az útnak.
A gyenge kis ebédünk után bele is vágtunk a közel 8 km-es útba. Nagyrészt forgalmas út mellett mentünk, kivéve az utolsó 3 km-en, de mégsem állt meg senki, hogy elvigyen minket egy darabon. Ennek ellenére is egész időben a világítótoronyhoz értünk, amiről viszont kiderült, hogy nincs nyitva a nagyközönség számára, mert katonai bázis működik benne. Szerencsére azért volt egy kilátópont a világítótorony alatt és innen pedig egy kis ösvény indult le a tengerpartra. Nem jelölte a térképünk és nem volt jelzés, de azért elindultunk lefelé rajta. Gyanús volt, hogy már az elején össze voltak törve a korlátok, de a gyönyörű tengerpartok ellenére már annyi elhanyagolt, koszos helyet láttunk eddig is, hogy nem lepődtünk meg rajta. Aztán viszont nagyobb kőomlások is próbálták utunkat állni, valószínűleg emiatt nem jelölik a kis ösvényt a hegyoldalban sehol. Azért biztonságban lejutottunk a partra, majd egyik kis öbölből a másikba kellett átmásznunk a sziklás hegyoldalban, hogy egy olyan nagyobb öbölbe jussunk, ahonnan már vezetett felfelé is út, vissza a városba.

Kilátás a világítoronytól. Innen már az Etna is látszik



Sajnos pihenni nem volt időnk a parton és hosszabban nézelődni sem, pedig közeledett a naplemente, szép színekben úszott a horizont, de mennünk kellett, mert visszafelé már mindenképpen vonatozni akartunk. Természetesen ezen a vasútállomáson sem volt jegyautomata, de most legalább már tudtuk előre, hogy mivel jár ez, így megpróbáltuk az internetes jegyvásárlást és bíztunk benne, hogy már az olaszországi MÁV is tart ott, hogy telefonon is be lehet mutatni a jegyet és nem kell kinyomtatni. Ez végül nem derült ki, mert nem jött a kalauz, de annak nagyon örültünk, hogy a 9 km-es utat most nem órák alatt tettük meg, hanem 10 perc alatt.
Péntek este lévén reménykedtünk még benne, hogy Tropeában nyitva lesz végre egy étterem, ahol tudunk tésztát enni, de negyed óra séta alatt sem találtunk ilyen helyet, így elmaradt a vacsora, boltban vettünk sajtot, sonkát és este magunknak csináltuk a szendvicset. 

Az út végére már tényleg nagyon megéheztünk



Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Bemutatkozás

Idén májusban hirtelen úgy döntöttünk, hogy feladva addigi munkánkat, augusztustól "másfél év szabadságra" megyünk. Felmondtunk munkahelyünkön és most úgy tervezzük, nagyjából másfél évre kicsit kiszakadunk a mókuskerékből és valami egészen mással foglalkozunk, mint eddig évekig az irodában.
Főként utazgatni szeretnénk, hogy jobban megismerjük a világot és magunkat is, de arra is gondoltunk, hogy ha úgy adódik dolgoznánk is. Akár önkéntes munkát is végeznénk vagy esetleg szállásért és ellátásért cserébe dolgoznánk valahol.
Különböző terveink vannak, először is a Nordkappra készülünk autóval, az itteni kánikulából a hűvösebb égtájak felé utazunk.
Erika & Ádám



Kempingezési gyakorlat

Készülődvén a nagy útra, különböző gyakorlatokat tartunk Ádámmal. Szarvason a Holt-Körösben fürödve már tartottunk mentési gyakorlatot Baywatch-módra, aztán mivel én évek óta nem vezettem, de most két sofőrre lesz szükségünk, mivel több mint 7000 km-t kell megtennünk autóval, vezetési gyakorlatot is tartottunk. Sátorépítési gyakorlat is volt már, nem is akárhol, a szobában, az esős idő miatt.
A legfontosabb viszont a kempingezési gyakorlat volt, mivel már nagyon rég nem sátrazott egyikünk sem és úgy tervezzük, hogy az északi körutunk nagy részén az éjszakákat sátorban fogjuk eltölteni.
Ki kellett próbálnunk, hogy hogyan bírjuk a sátorozással járó macerát.
Galyatetőre utaztunk el pár napra a Mátrába, ahol a Turista Centrum új kempingjét próbáltuk ki, ami még teljesen kész sincsen. Nincs pl elkerítve az erdőtől így rögtön első éjszaka, nem sokkal lefekvés után fontos dolgot tanultunk. Ételt, könnyen megközelíthető helyen, még a sátor előterében sem lehet hagyni, mivel a rókáknak jó a s…

Kezdődik az utazás

Ma reggel végre elindultunk a várva várt kalandra. Utazáshoz ideális, esős napot fogtunk ki, az előző napi 40 fokos kánikula után. Kényelmes tempóban haladtunk, 550 kilométert tettünk meg egész nap.
Többször is megálltunk, többek között azért is, hogy geocaching ládákat keressünk. Azt találtam ki ugyanis, hogy útközben végig „nyomokat” hagyunk majd. Otthagyjuk az aláírásunkat a geocaching ládákban. Az elsőt Poroszlón találtuk, majd a következőt már Szlovákiában, Lipnikyben. Nem vagyunk nagy ládakeresők, de ha megyünk valamerre és útba esik egy-egy érdekes láda, azt begyűjtjük. Most inkább az egyszerűbbeket kerestük menetközben.
Délután már Lengyelországba értünk és 6-kor még a nap is előbújt. Meg is álltunk rögtön egy magyar étteremnél. Még csak pár órája hagytuk el az országot, de a honvágy máris ide húzott minket J
Bográcsgulyást, egy helyi specialitást, rzeszowi savanyú levest és Gundel palacsintát rendeltünk. Az étlapon tényleg rengeteg magyar étel volt és magyar borok is. A falo…